„A feszültséget ne egymáson éljük ki, hanem egymás által igyekezzünk csökkenteni”
Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeutát nem ijesztik meg a krízisek, hisz nap, mint nap azokkal dolgozik. De mi a helyzet, ha nem egyéni válságról van szó, hanem egy világot súlytó recesszióról, háborúról és egész generációs kiábrándultságról? Dániel történész és klinikai szakpszichológus több mint 400 előadás és két évtized praxis tapasztalatával felszerelkezve vezet minket szabadabb és stabilabb kapcsolatok felé. Idén megfordult a Brain Bar színpadán és a Mi a kérdés? podcastsorozatunk vendége is volt. Most terápiás állatokról és az intimitás átalakulásáról beszélgettünk, valamint arról is, hogyan őrizhetjük meg a kapcsolatainkat, emberségünket és értékeinket még úgy is, ha lángba borul a világ körülöttünk.
A kutyusod Artúr nemrég tette le a terápiás kutya vizsgát. Mesélsz kicsit arról hogyan teszi hatékonnyá a terápiát a négylábúak jelenléte?
A kedves, szőrös jószágok, amiket lehet simogatni, már a puszta megjelenésükkel megidézik a hozzájuk kapcsolódó pozitív érzésvilágot. A kutyák, macskák és a kisebb rágcsálók egyféle biztonságot tudnak nyújtani, amikor feszültek vagyunk. Manapság sok negatív érzés felgyűlik az emberekkel kapcsolatban, ezért távol tartjuk magunkat egymástól, védekezünk. Ez leggyakrabban az állatokra nem vonatkozik, mert sokkal kevesebb embernek van velük kapcsolatos negatív élménye. Természetesen azért előfordul, például, ha valakit gyerekkorában megharapott egy kutya vagy egy macska jelentősen megkarmolta; de embertársaink többsége pozitívan vonzódik az úgynevezett társállatokhoz. Így egy állat jelenléte segít gyorsabban behívni a biztonságérzetet és a kedves kapcsolódások emlékeit a terápia terébe.
Az egyik legalapvetőbb szükségletünk a másokhoz való kapcsolódás, és ennek legközvetlenebb formája a testi érintkezés. A kultúránk azonban arra tanít, hogy óvatosak legyünk, szinte ódzkodjunk attól, hogy valakihez hozzáérjünk. Terápiában is nagyon szigorú szabályok vonatkoznak az érintésre. Én alapvetően nem érhetek hozzá a kliensekhez. Még akkor se, ha éppen sírdogál. Nem mehetek oda, hogy a vállára tegyem a kezem, pedig lehet, hogy megnyugtató érintés lenne. Én nem tehetem meg, de egy kutyus vagy egy cica, a maga közvetlenségével megteheti. Amikor a kliens elszomorodik, vagy elöntik az indulatok, és jól esne neki egy bátorító, biztató, biztonságos érintés, akkor ezt megkaphatja egy kedves kutyától, vagy egy macsektól.
Egyébként élettanilag igazolható, hogy egy pozitív tartalmú érintés önmagában feszültségoldó, ugyanis biokémiai változásokat indít be a testünkben. Például jelentősen megnöveli a vérünkben a falósejtek, vagyis a betolakodó idegen kórokozókat elpusztító sejtek számát. Ezenkívül növeli a pozitív érzésekhez, biztonságérzethez kapcsolódó agyi átvivő anyagok, vagyis neurotranszmitterek arányát. Tehát az érintéssel kiváltott folyamatok tulajdonképpen az egész testünk működését pozitív irányba befolyásolják.
Bagdy Emőke szokta mondani az előadásain, hogy napi hét ölelésre mindenkinek szüksége van. Viszont nem minden helyzetben elérhető olyan személy, akit szívesen megölelnénk, azonban egy kutya vagy egy macska jelenléte hasonló élményt tud nyújtani, aminek nagyon pozitív hozadéka van. Ezért egyre több munkahely hozzájárul, hogy a munka szigorú terébe bejárhassanak a társállatok.
Kutatások alátámasztják, hogy a pozitív tartalmú szavak vagy beszélgetések hasonló hatást tudnak kiváltani, mint a testi érintések, bár egy picit többre van szükség belőlük. A napi 7 ölelést ki tudja váltani napi fél óra pozitív tartalmú beszélgetés, amiben kifejezhetjük az érzelmeinket és önazonosak lehetünk, valamint támogató visszajelzéseket kaphatunk.
Régen az állatok más szerepet töltöttek be az ember életében. Ma hordozóban vagy babakocsiban szállítjuk a házikedvenceinket. Ez régen elképzelhetetlen lett volna. Mi változott?
Örülök, hogy említetted a babahordozót, mert ez a fajta szemléletváltás egyáltalán nem csak az állatokra terjed ki, hanem a gyermekekkel és egymással való viszonyainkra is. A viktoriánus korban, amikor a mi kultúrkörünkben jelenleg érvényes család és kapcsolatmodellek kialakultak a házasfelek például nagyon nagy érzelmi és testi távolságot tartottak egymástól. Különösen intimnek számított, ha egy pár korzózás közben egymásba karolt és szinte elképzelhetetlen volt, hogy a Nagykörúton, vagy a Városligetben átölelje egymást. Ezeket az érintéseket a legintimebb pillanataikra tartották fönt. Manapság az ilyesmi teljesen természetes, fönt sem akadunk rajta.
Ehhez hasonló változás történt a gyermeknevelésben. A viktoriánus korban a gyermekeket elég ridegen nevelték. Rögtön a születésük után eltávolították őket az anya testétől. Ezzel szemben ma óriási jelentőséget tulajdonítunk az aranyórának, azaz annak, hogy a gyermekek a születés utáni első órát az anya vagy az apa testének a közelében tölthessék, és így megtanulják azt, hogy a testi közelség és az érintés megnyugtató és pozitív érzelmeket közvetít. Ez egész hátralévő életükben végig kíséri őket.
A testi-lelki jóllétünk egyik záloga, hogy megélhessük a másokhoz való kapcsolódást, és ma egy olyan kultúrában élünk, amiben fel vagyunk jogosítva arra, hogy ezt megéljük.
Szerinted mi okozta ezt a változást az intimitással kapcsolatban?
Mifelénk azt mondják, hogy a dolgoknak nem oka, hanem története van. Több lépcsőben igyekeztünk lebontani a kultúránk gátjait, például az érzelmek kifejezésével kapcsolatban. Néha kiöntöttük a fürdővízzel a gyereket is. Mindig, amikor átbillenünk a bizonyos pacinak a túlsó oldalára, akkor szokott lenni egy visszabillenés is, hogy kialakuljon egy új egyensúly. Szóval azt hiszem, hogy szerencsés, ha ma gátolatlanok tudunk lenni, de nagyon nem szerencsés, ha gátlástalanná válunk. Szerintem meg lehet találni egy jó egyensúlyt.
Most is nagy változások előtt állunk. Háború dúl mellettünk, gazdasági válság felé tartunk, vagy már benne is vagyunk, nem beszélve a klímaváltozásról. Szóval a jövő bizonytalan. Hogy hat ez a kapcsolatokra?
Minden szempontból meg tudom erősíteni, hogy átmeneti korszakban élünk, nagyon sok minden változik. Maguk a kapcsolatok is. Újragondoljuk a nemi, kapcsolati és családi szerepeket, ennek sok hozadéka és sok költsége van.
A bizonytalanság hatása, hogy mindannyian aggódunk, feszültebbek és kiélezettebbek vagyunk. Ezért még nagyobb felelősség, hogy ezt a feszültséget ne egymáson éljük ki, hanem egymás által igyekezzünk csökkenteni. Nagyon fontos a különbség! Egy eléggé rideg korban élünk, ezért felértékelődik az, hogy legalább a párkapcsolatunkban, a családunkban, a szoros baráti kapcsolatainkban megélhessük a biztonságot, azt, hogy a kapcsolódásunk időtálló, kölcsönös, azzal tervezhetünk, arra számíthatunk. Akkor is, amikor nem számíthatunk az euró árfolyamra, nem számíthatunk a biztos üzemanyag-ellátásra és még egy csomó mindenre.
Az is nagyon fontos, hogy a feszültség csökkentését kölcsönösen tegyük egymás számára elérhetővé. Ne használjuk egymást, hanem teremtsünk olyan légkört, amiben mindannyian töltődni tudunk. Ma olyan életstílust alakítottunk ki, ahol nagyon gyakran közvetítünk lehúzó, bántó, kritizáló, megkérdőjelező üzeneteket egymás felé. Legalább a fontos kapcsolatainkban teremtsünk olyan közeget, ahol ennek pont az ellentéte élhető meg. Persze ez esetenként nem könnyű, mert tényleg tele vagyunk feszültséggel, gyakran haragszunk egymásra is. Viszont a fontos kapcsolataink azáltal válnak fontos kapcsolattá, hogy megvan bennünk a szándék, hogy átgondoljuk, mielőtt a másikra öntjük a feszültséget, vagy kifejezzük a keserűséget. Átgondoljuk, hogy a kapcsolatunk fontosabb, vagy az, hogy mindig nekünk legyen igazunk, hogy mindig az legyen, amit mi akarunk. Ezzel valami nagyon fontosat teszünk, mert megőrizzük egymás számára a támogató légkört.
| ISMERD MEG JOBBAN KOZMA-VÍZKELETI DÁNIELT! | |
|---|---|
| Melyik az a könyv, amiről azt kívánod, hogy bárcsak te írtad volna? | A Švejk a kedvencem Jaroslav Hašektól. Az nagyon hasonlít akár a téma merítésében, meg a benne rejlő ilyen fanyar humorban arra, amiről beszélgettünk, hogy egy bolond környezethez való alkalmazkodás lehet, hogy nagyobb bolondság, mint az, ha kilépsz belőle. Szóval, amikor őrültséget várnak tőlünk, akkor az a nagyobb őrültség, ha megtesszük azt, vagy az, ha azt mondjuk, hogy én ebben nem veszek részt, nem asszisztálok hozzá, még ha mindenki bólogat is, én nem fogok. Úgyhogy igen, ilyen Švejkhez hasonló történeteket én magam is szívesen írnék. |
| Melyik az a film, amit mindig újra nézel, ami inspirál? | Csak egyet nem tudok mondani. Ide sorolnám például a Kolja című cseh filmet, ami a tréfásságával együtt nagyon emberi is; vagy az Életrevalókat, tele reménnyel, bizakodással, a bizalom épülésével és a Medicine Man című kalandfilmet is. |
| Mi volt az a legmeglepőbb dolog, amivel a pályádon találkoztál? | Egyszer bejött egy család a rendelőbe, és két perc alatt annyira eszkalálódtak az indulataik, hogy az egyik megütötte a másikat. Ráadásul egy nagy kamasz fiú ütötte meg a jelenlévő nagymamáját, sőt nem is csak ütötte, hanem rúgta. Nagyon drasztikus beavatkozásra volt szükség. Elszeparáltam egymástól a feleket, és nyilvánvalóvá tettem, hogy ilyen nem fordulhat elő. Ez olyan helyzet volt, ami engem is kibillentett az egyensúlyomból. Mivel a hivatásom részeként másokat segítek abban, hogy egy új egyensúlyt találjanak, amikor kibillennek, ezért különösen izgalmasak azok a helyzetek, amik engem tudnak kibillenteni az egyensúlyból. |
| Ha csak egy dolgot megváltoztathatnál a világon, akkor mi lenne az? | A jóhiszeműséget szívesen elterjeszteném COVID-hoz hasonlóan. Nagyon sok probléma abból fakad, hogy manapság mindenkiben azt keressük, hogyan hülyeség, amit mond, hogyan próbál minket megvezetni, befolyásolni, rosszra rávenni. Ezért úgy állunk hozzá, hogy „én jobban tudom és nem hagyom magam”. Ebből nagyon-nagyon sok nehézség származik. Szóval jóhiszeműség vírust terjesztenék el szívesen. |
A háború szörnyűségeit hallva az ember önkéntelenül elkezdi félteni a saját életét. Az ösztöneink is azt diktálják, hogy magunkat és a szeretteinket helyezzük biztonságba mások előtt. Ilyekor hogyan maradhatunk empatikusak mások felé és őrizhetjük meg az emberségünket?
Nagyon nehéz feladat, amit kérdezel. Amikor életünk alapkérdései veszélybe kerülnek, akkor teljesen természetes, hogy bekapcsol egy önszempontúság, és védeni kezdjük a legbelsőbb köreinket. Ezt felerősíti, hogy körülbelül 30-40 éve egy önszempontú, énközpontú kultúrában élünk.
Azt hiszem, azt érdemes felismerni, hogy mindenki a saját portája előtt tud söpörni. Nagyon gyakran tapasztalom, hogy mindenki a másiktól várja, hogy megtegye az első lépést. „Majd, ha te teszel gesztusokat, akkor én is.” Ezt tapasztaljuk egyéni, párkapcsolati, családi szinten, és sokkal nagyobb rendszerek, akár nemzetek vagy kultúrák szintjén is. Mindenki a másiktól várja, hogy lépjen. Ez olyan, mint az aggodalom és a hintaló, nem jutunk vele előre. Mindenki a maga életében tud lemondani erről és felcsiholni magában azt, hogy akarjon tenni a közösségért, úgy gondolkodjon, hogy ebből csak együtt tudunk kikerülni.
Most tényleg nagyon megéltük, hogy egy másik országban zajló krízis gyökeresen felforgatja a mi életünket is, és tényleg össze vagyunk zsinórozva. Nagyon bízom benne, hogy ez sokaknak felhívja a figyelmét arra, hogy valóban csak összekapaszkodva, egymásra figyelve és egymás szükségleteit tekintetbe véve tudunk kilábalni ebből, mert különben ez az önrontó folyamat egyre mélyebbre és mélyebbre fogja ásni alattunk is a talajt.
Churchilltől szokták idézni, hogy “Never let a good crisis go to waste”, ami magyarul valami olyasmi, hogy „Soha ne pazarolj el egy jó válságot!” Tényleg lehetőségek rejlenek a krízisekben? És ha igen, hogyan hozhatjuk ki belőlük a legtöbbet a saját jellemünkre és személyes kapcsolatainkra nézve?
Mi pszichoterapeuták nem félünk a krízistől, mert nap mint nap velük dolgozunk. Ugyanígy a tűzoltó sem fél a tűztől, vagy a villamosmérnök nem fél a villamostól, mert nap mint nap a munkájának a tárgya. Én is azt gondolom, hogy a mély krízisek egyben lehetőségek. A krízis egyébként görög szó, változást vagy döntést jelent. Ha így nézzük, akkor ez a jelenlegi is lehetőség arra, hogy döntsünk és változtassunk azon a fenntarthatatlan életmódon, amit eddig éltünk és azon a fenntarthatatlan hozzáálláson, ahogy eddig rosszhiszeműen vizslattuk egymást; különben már az életfeltételeink sem lesznek adottak. Bízom benne, hogy minél többen meghozzák ezt a döntést a saját életükben. Látok pozitív példákat. Egyre több az önszerveződő kis közösség, ahol valamely érték mentén az emberek tesznek a közvetlen környezetükért. A kollégáim szokták mondani, hogy javíthatatlan optimista és bizakodó vagyok, de nem is tudnék terapeutaként dolgozni, ha nem hinnék abban, hogy minden ember tud változni, ezért nagyobb közösségek is tudnak változni.
Nemrég hallottam az úgynevezett kritikai pszichológiáról, ami nemcsak az egyénre fókuszál, hanem társadalmi tényezőket is figyelembe vesz, hiszen az egyén számára lehetetlen jól alkalmazkodni egy rosszul működő társadalomhoz. Az ebből fakadó belső konfliktus pedig kizárólag egyéni szinten feloldhatatlan. Mit gondolsz erről?
Hú, ez nagyon összetett kérdéskör. Hadd kezdjem a választ máshonnan. Volt, amikor az volt a feladatom pszichológusként, hogy olyasmire készítsek föl embereket, hogy elviseljék azt, ami nem elviselhető, hogy bírják azt a fajta stresszt, ami nem emberi és nem fönntartható. Amikor észleltem, hogy tulajdonképpen ezt várják tőlem, otthagytam ezt a munkát. Nem volt önazonos, és nem éreztem fenntarthatónak, hogy olyasvalamiben segítsek, amiben én sem hiszek.
Gyakran tanakodunk azon, hogyan lehetne alkalmazkodni valamihez, vagy kibírni valamit. Viszont nem biztos, hogy ez az előrevivő kérdés. Lehet, hogy nem az alkalmazkodásunkat szerencsés fokozni, hanem azt érdemes újragondolnunk, hogy tényleg szükséges-e alkalmazkodnunk egy embertelen környezethez vagy egy embertelen életcélhoz? Ilyen például a fokozott harácsolás. Tényleg az a feladatunk, hogy olyan életet teremtsünk magunknak, ahol egyre jobban ki tudjuk zsigerelni a természeti, vagy az épített környezetünket, magunkat és a kapcsolatainkat is? Könnyű belátni, hogy nem. Sokkal inkább az lehet az életfeladat, hogy az alkalmazkodásunk határainak feszegetése helyett újragondoljuk, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy jó életünk legyen? Anyagi javakra? Mindenki szeretetére? Hatalomra? Itt könnyű eljutni addig a válaszig: nem, ezekre nincsen szükségünk. Szóval azt gondolom, hogy nagyon gyakran a személyes alkalmazkodás határainak a felismerése legalább olyan fontos felelősségünk, mint az alkalmazkodás határainak a kitolása, vagy az, hogy a legteljesebb mértékig fokozzuk a saját megküzdési eszköztárunkat.
Ne vegyük automatikusnak, hogy mindenben igazodnunk szükséges. Szondi Máté cimborám és barátom a Boldogság tudománya című könyvében azt mondja, hogy a boldogság egyik forrása, ha az értékeinkkel azonos életet tudunk élni. Tehát érdemes tisztázni a saját értékeinket és ragaszkodni hozzájuk. Ha pedig az értékeink némelyike szembemegy a fősodorral, akkor fontos, hogy merjünk ragaszkodni hozzájuk. Még akkor is, ha ezért mások furán néznek ránk, mert az önazonosságunk lesz az ára, ha ezt nem tesszük.
