Bemutatkozik a Mélylevegő Projekt

Ildi: Mi volt bennetek, mikor elindítottátok ezt a projektet? Érződik, hogy a szakmátokat illető tabukkal, tévhitekkel szerettetek volna valamit kezdeni, ugyanakkor úgy tűnik, hatott rátok a COVID is. Mi volt a legfajsúlyosabb motiváció? 

Bogi: Szerintem ráéreztünk egy olyan társadalmi igényre, ami még viszonylag újszerű volt pár évvel ezelőtt, és nem volt olyan szereplő, aki erre a szükségletre reagálna. Ez a társadalmi igény nevezetesen a mentális jólléttel való törődés volt, és talán úgy erősödött fel, hogy az emberek akár a COVID miatt, akár attól függetlenül elkezdtek jobban befelé figyelni, jobban felértékelődött az egészség, így a mentális egészség is. Emellett volt egy már régóta jelenlévő trend: az, hogy az emberek érdeklődnek a pszichológia és más emberek megértése iránt. 

Dorina: Nálunk pedig volt marketingtudás, tartalomgyártási tudás, pszichológiai előképzettség - úgyhogy innentől kezdve már szinte csak motiváció kérdése volt az, hogy alkossunk valamit közösen. Tehát szerintem ez a két tényező adódott össze. 

Bogi: Egy belső motivációnk is volt: pszichológus mesterhallgatókként egy kicsit mindegyikünk azt érezte, hogy nem feltétlenül a klasszikus pszichológusi pályán szeretne mozogni, és beszélgettünk arról, hogy milyen más lehetőségek vannak még. Ez pedig összeért azokkal, amiket Dorina mondott. 

Ildi: Ti végső soron igazából vállalkozók, pályaelhagyók, svájci bicskák, vagy igazából mik vagytok?  

Bogi: Én nem gondolom pályaelhagyásnak, amit csinálunk. Sokkal inkább úttörőknek érzem magunkat.  

Dorina: Jó érzés az, hogy a szakmámért és a szakmámban tevékenykedhetek, de mégsem a bejáratott utakon. Én már úgy jelentkeztem pszichológia szakra, hogy tudtam, hogy számomra biztos nem azt fogja nyújtani, amit a leggyakrabban kínál karrierútként. Úgy mentem végig ezen az öt éven, hogy mindig figyeltem a lehetőségeket, és sok-sok elágazáson keresztül valahogy ez vezetett a Mélylevegő Projekthez. Szóval megvolt bennem egy nagyon mély hit, hogy az út, amin járok, vezetni fog valahová, mert közben meg fogom hozni azokat a döntéseket, amik engem képviselnek, és amik elvezetnek ahhoz, amivel foglalkozni szeretnék. Az pedig, hogy ez egy idő után erre a járatlan erdei ösvényre vezetett, kifejezetten izgalmas volt. 

Bogi: Én az alapképzés után nem is akartam jelentkezni mesterre, mert meg voltam bizonyosodva arról, hogy én nem szeretnék terápiákat tartani. De találkoztam más területekkel, amelyekben mégis láttam lehetőséget. Például ilyen volt az idegtudományi kutatás. Viszont ott is azt éreztem, hogy olyan szinten érdekel, hogy tanuljak róla, de annyira nem, hogy egy laborban üljek az Excel-táblázatok előtt, és naphosszat kattintgassam a statisztikákat. Aztán végül mégis elmentem mesterre mondván, hogy van két évem, amely során hallhatok olyanokat, amik miatt úgy érezhetem, hogy mégis kompetens vagyok. Ezért jelentkeztem például a Szinopszishoz önkénteskedni, és így ismerkedtünk meg például Dorinával.  

Ildi: Laci, te igazából mérnök vagy, de te csinálod a Mélylevegő grafikáit. Látszik, hogy nagyon is azonosulsz a csapat szakmai céljaival, ez tükröződik a vizuális megjelenésben is. Te is tudsz mesélni a karrierutadról? 

Laci: Persze, én abszolút egy pályaelhagyó vállalkozó vagyok, mert a társadalmi felelősségvállalás és az ezzel kapcsolatos tudásszerzés mindig közel állt a szívemhez. A pszichológia célja, hogy az emberek jobban tisztában legyenek magukkal. Hogy ebben milyen eszközökhöz nyúlunk, az egy másik kérdés, de azt gondolom, lehet a pszichológián belül értelmezni, amit csinálok - annak ellenére, hogy nekem nincs pszichológiai diplomám. Ez egyébként sokszor segít is. Amikor vizuális formába öntök egy-egy témát, akkor a kapaszkodókat nekem is ki kell alakítanom, tehát én is egyfajta közönség vagyok. 

Ildi: A munkásságotok kapcsán az merült fel bennem, hogy vajon hol válik el a klasszikus terápia és ennek a tudásnak az edukációs alkalmazása? 

Bogi: A pszichoedukáció nyilván nem annyira személyes, és soha nem is tud annyira személyre szabott lenni, mint egy egyéni terápia. Ettől függetlenül elindíthatja az embereket azon az úton, hogy például felismerjék, hogy egy probléma, amivel küzdenek, valós, vagy, hogy normalizálják bizonyos érzésekeit, bizonyos megéléseiket. Illetve a pszichoedukáció stigmaromboló hatása is jelentős tud lenni – főleg manapság, amikor a közösségi média és a streamingfelületek kihasználásával rengeteg embert tudunk egyszerre elérni. De talán a legfontosabb különbség, hogy a pszichoterápia klasszikus értelemben a mentális zavarok gyógyítására, javítására fókuszál, míg a pszichoedukációval inkább egy pozitív pszichológiai prevenciós hatást lehet elérni. 

Ildi: Az előbb említettétek a stigmarombolást, ami biztos, hogy nektek is óriási kihívás volt. Tudtok egy kicsit mesélni arról, hogy küzdöttetek meg ezzel? 

Dorina: Igen, valóban nekünk is fel kellett építeni a nulláról az érdeklődést. Az például erős fókuszt kapott a kezdetben, hogy ne vegyük alapvetésnek azt, hogy az embereknek pszichológushoz kell járniuk, mert az jó, hanem építsük fel bennük ezt a potenciális igényt. Ezért rengeteg alapvető, “laikus” kérdéssel foglalkoztunk. Miért menj? Miért lenne érdemes? Mi fog ott történni? Milyen bajok történhetnek, ha ezt nem teszed?  

Ildi: Ha az iskolákban lenne pszichoedukáció, akkor szerintetek sokkal inkább abban a tudatban nőnének fel a fiatalok, hogy ezzel foglalkozni teljesen normális, és több alaptudásuk lenne a saját személyiségükről? Lehet, hogy így kevesebb terápiára lenne szükség? 

Bogi: Szerintem kétirányú lenne a folyamat. Egyrészt, hogyha a pszichoedukáció szervesebben jelen lenne az iskolákban vagy bármilyen oktatási szinten, akkor több ember fordulna pszichológushoz, amikor szüksége van rá. Tehát az aluldiagnosztizáltság ellen is tehetne az oktatási rendszer, mert sokan rájönnének, hogy problémájuk van. Ez az egyik irány. A másik pedig, hogy talán kevesebb embernél alakulna ki olyan probléma, ami miatt el kéne mennie terápiára, szóval nem biztos, hogy végső soron a számokon látszana egy ilyen elmozdulás az oktatásban. 

Dorina: Az első említett "irányra” rácsatlakozva: ne feledjük, hogy az elsődleges prevenció, amire minden további lépés épül, mindig az edukáció – hogy megtanuljuk, hogy épp oly természetes, hogy törődünk a mentális egészségünkkel, mint az, hogy vitamint szedni jó. Az ezt követő, sőt, talán erre alapuló szekunder megelőzés pedig az, ha minél hamarabb fel tudja ismerni az ember, ha kialakult valami. Erre kellenek a szűrővizsgálatok – akár fizikai, akár a lelkedet érintő értelemben pszichológus segítségével –, hogy időről időre megnézd, hogy hogyan működsz. A tercier prevenció a szó szoros értelmében már nem is a probléma megelőzése: ez már inkább intervenció, ami akkor történik, mikor már elkezdtek a tünetek megjelenni.